SLOW BLOG: Csodára várva

Életemben először akkor fogalmaztam meg magamnak, hogy boldog vagyok, amikor 10 vagy 11 évesen a nyári szünet közepén, egy napsütéses napon az utcában élő barátaimmal együtt mászkáltunk a mezőn, velünk volt a kutya és egy focilabda. Nádason gázoltunk át, cél nélkül mentünk a semmibe, elhagyatott gyártelepen homokdombokra másztunk fel, kicsit féltünk, hogy ezt nem szabad, pipacsok között rúgtuk egymásnak a labdát, és amikor elkezdett lemenni a nap, én lefeküdtem a naptól sárga fűbe – magamba szerettem volna zárni a csodát.